Emberidegenség

Fárasztó emberek csordája vágtázik felém. Szerencsére mindig kikerülnek! Minden egyes ember akivel szóba állsz, egy nehezék, amit a testedre helyezel mikor szóba elegyedsz vele, ne adj Isten barátkoztok. Foglalkozni kell (kellene) velük, istápolni őket, érdeklődni. Mindig meglepődöm azon hogy másoknak látszólag milyen könnyen megy ez. Érdeklődnek egymás felől, nevetgélnek, elvannak. Ez nekem sose ment és valószínűleg sose fog menni. Nem akarok érdeklődni és megkérdezni hogy hogy vannak. A világ leggenyesebb kérdése talán ez. Hogy vagy? Mégis hogy lennék? Csörög rajtam a lánc, uralkodnak rajtam az elvileg nem létező csősztábornokok, hogy lehetnék ezek után? Fütyüljek hogy az élet szép? Valóban szép, kár hogy dörzsöl a lánc. Már teljesen ki van pirosodva a nyakam. Szerintem ebben az életben csak akkor tudjuk jól érezni magunkat ha teljesen levisszük az igényeinket és örülünk a teljesen természetesnek tűnő dolgoknak is. Csak így lehet permanensen jól érezni magad. Legyél igénytelen! Ez a kulcsmondat!